Mindenki a saját személyes kis katarzisára törekszik. Ez egyénenként változó, korosztályonként mégis vannak bizonyos sajátosságok és vannak dolgok amik kortól függetlenek, egészen életünk végéig kísérnek. Ezek személyes jellegű és populárisabb vágyak. Mindannyian törekszünk a társadalmi elfogadásra, még akkor is, ha ezt még magunk előtt is tagadjuk. Vágyunk a megértésre, önkifejezésre, elismerésre. A külsőségek ezeknek a dolgoknak elérésében bármennyire is nem vesszük észre (vagy nem akarjuk észre venni) kulcsfontosságúak. Mindenkinek célja megtalálni azt a társaságot (1-10 emberig) ami megért minket (legtöbb esetben csak azt hisszük megért) és elfogadják apró hülyeségeinket, viselt dolgainkat. Mind e mellett az emberi természetnek szüksége van a folyamatos kritikára, kihívásokra, szenvedésre és egyedüllétre. Ezekben a látszólag kellemetlen fázisokban történik a személyiség tényleges fejlődése, ilyenkor születnek a nagyobb volumenű gondolatok. Ugyanis ha az ember egyedül marad magával egy aránylag ingerszegény környezetben elérheti azt az állapotot mikor külsejét, reakcióit, gondolkodásmódját felülbírálja, teszi ezt saját értékrendszere szerint és nem környezete elvárásaihoz mérten. Fontos néha egyedül maradnunk önmagunkkal, bár énünk teljes valóját sosem fedhetjük fel a belénk kódolt védekező mechanizmus miatt. Gyengeségeink, félelmeink, hibáink teljes ismeretében képtelenek lennénk fesztelenül integrálódni a társadalomba, ezek énképünket túlzottan meggyengítenék és baszhatnánk a katarzist.
Az adott környezet értékrendszeréhez gyurmafiguraként igazodunk egy bizonyos szintig (ennek mértéke egyénenként változó). Ez elengedhetetlen a közös nevező megtalálásához. Bizonyos esetekben viszont szembefordulunk az elvárásokkal, normákkal, remélve, hogy ezzel figyelmet, csodálatot vívhatunk ki magunknak. Bár a másság egy szintig érdekes és vonzó lehet, egyes társadalmi rétegekben valójában félelmet kelt, hiszen a különbözni merés miatt erősebb jellemnek látnak minket amire a reakciójuk a társaságból való kizárás, kiközösítéssel hárítás.
Bizonyos problémákat az egyén saját maga számára teremt meg, ez attól függ, hogy éli meg a körülötte zajló eseményeket. Erre befolyással van nagyban az adott pillanatban a lelkiállapot, amit ugye az határoz meg milyen közel érezzük magunkat a katarzishoz, ami meg gondolkodásmódunktól függ. A pozitív gondolkodás segítségével kell észrevennünk a mindennapokban, hogy valójában nincsenek lehetetlenek, visszafordíthatatlanul rossz dolgok, minden egyes lépésünkkel személyiségünk fejlődik.
Jah és még valami… aki elbújik a világ elől az arra vágyik, hogy a világ észrevegye a hiányát (ami ugye elég abszurd). Ez a kellő mennyiségű figyelem és szeretet hiányának következménye. Ilyenkor jön ugye az önmagunkkal való egyedül maradás, mint szükséges rossz. Az érzékenyebb lelkivilágúak ilyenkor menekülnek a művészetekbe mint lehetséges feszültség levezetésbe. Szépen lassan rájönnek, hogy ez lehet népszerűségük nyitja. Hiba. Saját belső világunkat egy idő után ilyen formán túlzottan nyilvánosság elé tárjuk, ami rövid úton újra népszerűségünk visszaeséséhez vezet, hiszen az emberek java nem ás le olyan mélyre saját személyiségében, hogy mások ilyen szintű megnyilvánulásait fel tudja dolgozni, helyesen értelmezze, megértse, elfogadja. Eredmény: sebezhetőnek, megalázottnak érezzük magunkat és meg mélyebb depresszióba esünk mint az előtt.
Hozzáteszem zárójelben, hogy ezeket a gondolatokat az alkohol szülte és az az illúzió, hogy korosztályomtól eltérően gondolkozok, holott korom sajátosságait képtelenség leküzdeni. Ebből kiindulva csupán egy relatív képet tudok alkotni a valóságról (a saját valóságomról). Az emberi természet leküzdhetetlen, a valóságról alkotott képünk szubjektív és számunkra is csak ideig óráig tűnik valósinak (ezt alátámasztja az a tény is, hogy a kézirat délelőtt szülelett és így estefelé begépelés közben tök hülyeségnek érzem az egészet amit írtam, pedig korábban még láttam értelmét).
Nem tudunk mi lófaszt se, csak találgatunk, vergődünk. Keresünk valamit, amit valóságnak nevezhetünk. Mikor rájövök milyen kis jelentéktelen valamik vagyunk és mennyire nem irányítjuk saját életünket bármennyire is azt hisszük, akkor jön képbe a hit ami már tényleg olyan szinten egy fiktív HÜLYESÉG, hogy valahol mélyen még a legvallásosabbak sem értik, hogy is gondolhatják komolyan.
Azt hiszed vannak saját gondolataid? Tévedsz. Kódolva vagy. Minél inkább keresed a realitást annál inkább eltávolodsz tőle. A végén nem marad egy ép gondolatod se, megveted az emberiséget, azt hiszed több vagy mint mások. Élj birka módjára a boldogság és elégedettség illúziójában. Miért is futom ezeket a felesleges köröket saját elmém mókuskerekében, hiszen úgyse fogok megérteni jobban semmit. Minél jobban belegondolunk a dolgokba annál jobban összekuszálódnak. Rájövök mennyire keveset is tudok. Butának érzem magam.
…és amikor remegő kézzel töltöd magadnak a fasz tudja hányadik pohár sört, rájössz, hogy részeg vagy és valszeg tök baromság amit eddig körmöltél. Nah ez a szopatás. Önmagad szopatása. Szopás az élet. Pedig még valami olyasmit írtam, hogy csak pozitívan, de nem. Olyan nincs hogy CSAK pozitívan. Tudod a kódolás. Képtelenség kitörni a mókuskerékből. Fel kell törni a kódokat….valahogy…
Látni fogja valaki valaha ezt az írást? Mindegy. Úgy érzem megváltottam a világot pedig ez csak egy önigazolás.
Hol az igazság? Te hülye! Olyan nincs…
Írj könyvet, add ki, hátha elolvassák. És akkor mi lesz? Semmi.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése